A kedvesség hullámzik a bevásárlóközpontban

Múlt hónapban a fiatalok elvonulásán egy csomóan megjelentünk egy közeli bevásárlóközpont előtt, hogy véletlenszerű kedveskedéseket tegyünk – nimbu paanit és kézzel rajzolt kártyákat kínáljunk idegeneknek.

Egy biztonsági őr odalépett hozzánk, és megkérdezte: „Kaptál engedélyt?”

És ez egy erőteljes metafora lett számunkra, hogy elgondolkodjunk! Hogy világunkat talán túlnyomórészt a quid-pro-quo logikája irányítja, hogy a kedvességhez engedélyt kell kérni. És még arra is gondoltunk, hogy elegendő engedélyt adunk magunknak, hogy kilépjünk a keretből, és megtapasztaljuk a nagylelkűség átalakító erejét életünkben?

Ha kíváncsi vagy, mi történt, olvass tovább...

Egy kis nimbu panit kínáltunk az őrnek, és egy önkéntes spontán húzott egy kézzel készített kártyát egy másik őr édesanyjának. Még elmentünk és engedélyt is kértünk a menedzsertől, aki hálás volt és szívesen fogadott.

Aztán kicsit aggódtunk, hogy hogyan közeledjünk az emberekhez. Lehet, hogy bemennek a bevásárlóközpontba, hogy megnézzenek egy filmet, ami hamarosan kezdődik, vagy ha azért vannak itt, hogy finom ételeket igyanak, nem lesz teljesen kínos egy közönséges nimbu panit kínálni nekik? Szerencsére megragadtunk néhány szívcsipeszt is útközben, hogy megjelöljük az embereket.

Továbbá, miközben kézzel készítettük a kártyákat, néhányunknak 0 művészeti készsége volt (míg mások tudták, mit csinálnak!). De az a szépsége, hogy néhány ilyen kísérletet együtt hajtunk végre, hogy kollektív küszöbbátorságot ad a lépéshez. :) A kételyem pillanatában valaki más lép fel. Gyengeségének pillanatában beugrik a harmadik. És így tovább!

Hamarosan láttunk egy 30-as évek végén járó férfit, aki 2 gyerekkel sétált. Vishakha odament hozzájuk, szívtűket és kártyát adott nekik a gyerekeknek, és nimbu paanit apjuknak. Nem csak az, hogy a 7 év körüli fiatal lány annyira kiakadt, hogy a következő 20 percet velünk töltötte, és kártyát húzott másnak. Édesapjuk mélyen meghatódott, és meghívtuk őt, hogy látogassa meg lelkigyakorlatunkat.

Vannak olyan emberek, akiket könnyen magabiztosnak érezhet, hogy meg tud közeledni. És vannak olyan emberek, akikről az elméd előre kitalált elképzeléseket vet fel – akár öltözködésük, akár járási stílusuk, akár beszédstílusuk alapján. Volt pár hölgy, akikhez nem nyúltunk hozzá. Éreztük, hogy nehéz feladat elmagyarázni nekik. És lám, néhány perc múlva ők maguk hívnak minket kíváncsiságból. És annyira meghatódtak, hogy tollat ​​és papírt kértek, és bátorításképpen kártyát írtak nekünk.

Egy fagylaltárus annyira meghatódott, hogy szemtanúja volt az egésznek, hogy elkezdett hívogatni, hogy ajándékozzon nekünk fagylaltot. Annak ellenére, hogy a fagylaltok finomnak tűntek, páran elmentünk és megpróbáltuk megköszönni a kedvességét, és visszautasították az ajánlatot. Mivel nem értett egyet, Jay megpróbálta a klasszikus indiai stílust visszautasítani: " accha, agli baar pakka". (Legközelebb biztosan vesszük.) De a bácsi leckét adott nekünk a rábeszélő kedvességből. Ő hívta a blöffünket, és legközelebb olyan, mint a koi tum log nahi aane waale ho. Chalo abhi lo.

Most akkor elolvadtunk. :) Mármint hogy mond nemet az ember egy ilyen szeretetteljes felajánlásra? Hogy emlékezzünk a szeretetre, megkértük, hogy ne tépjen fel egy csomagot mindegyikünk számára, hanem csak egy csésze fagylaltot adjon áldásul. És akkor mindannyian osztozunk ebből a pohárból. :)

Teljesen természetes, hogy amikor elkezdtük ezt a gyakorlatot, mindannyian egy kicsit féltünk, egy kicsit féltünk. Néhányan kissé cinikusnak is tűntek. Úgy értem, egyikünk sem próbált még ilyet bevásárlóközponton kívül. De ezek után az egyik cinikus egészen más energiával jött, és azt mondta, hogy ő még soha nem látott ilyet -- látni, ahogy egy idegent megmozgat a szeretet ereje, és ezt soha nem felejti el. élete hátralévő részében.

És még rengeteg más hullámzás! Az elvonulásról készült videokollázst itt láthattok.