Kedvesség hullámai a bevásárlóközpontban

A múlt havi ifjúsági lelkigyakorlaton egy csoportunk egy közeli bevásárlóközpont elé állt ki, hogy véletlenszerű kedves cselekedeteket tegyünk – nimbu paanit és kézzel rajzolt kártyákat kínáljunk idegeneknek.

Egy biztonsági őr odajött hozzánk, és megkérdezte: „Kaptak engedélyt?”

És ez egy erőteljes metaforává vált számunkra, amin elgondolkodhatunk! Hogy a világunkat talán annyira a kölcsönös viszonzás logikája irányítja, hogy a kedvességhez engedélyt kell kérni. És ez el is gondolkodtatott minket – vajon adunk-e magunknak elég engedélyt arra, hogy kilépjünk a megszokotból, és megtapasztaljuk a nagylelkűség átalakító erejét az életünkben?

Ha esetleg azon tűnődsz, mi történt, olvass tovább...

Nimbu pani-t kínáltunk az őrnek, egy önkéntes pedig spontán módon rajzolt egy saját kezűleg készített képeslapot egy másik őr édesanyjának. Még a vezetőtől is engedélyt kértünk, aki hálás volt, és készségesen elfogadta.

Aztán kicsit aggódtunk, hogyan közelítsük meg az embereket. Lehet, hogy azért mennek be a bevásárlóközpontba, hogy megnézzenek egy mindjárt kezdődő filmet, vagy ha azért vannak itt, hogy finom ételeket egyenek, nem lenne-e teljesen kínos egy átlagos nimbu pani-t kínálni nekik? Szerencsére útközben szereztünk néhány szív alakú kitűzőt is, hogy megjelölhessük az embereket.

Ráadásul, miközben kézzel készítettük a kártyákat, némelyikünknek semmilyen művészi érzéke nem volt (míg mások tudták, mit csinálnak!). De az a szépsége ezeknek a közös kísérleteknek, hogy megadják a közös bátorság küszöbét a belevágni. :) Egy kétségem pillanatában valaki más lép elő. Egy gyengeségem pillanatában egy harmadik ugrik közbe. És így tovább!

Hamarosan megláttunk egy harmincas évei végén járt férfit, aki két gyerekkel sétált. Vishakha odament hozzájuk, szív alakú kitűzőket, egy képeslapot adott nekik, és nimbu paanit az apjuknak. Ráadásul a körülbelül 7 éves kislány annyira rákattant, hogy a következő 20 percet velünk töltötte, és egy képeslapot húzott valaki másnak. Az apjukat mélyen meghatotta a történet, és meghívtuk a lelkigyakorlatos központunkba.

Vannak emberek, akikhez könnyen odamehetsz. Aztán vannak olyanok, akikről előre megfogalmazott elképzelések kavarognak az elmédben – akár az öltözködésük, akár a járásmódjuk, akár a beszédstílusuk alapján. Volt egy-két hölgy, akikkel nem mertünk beszélni. Úgy éreztük, nehéz lesz elmagyarázni nekik. És lám, néhány perc múlva kíváncsiságból maguk hívtak minket. Annyira meghatódott volt, hogy tollat ​​és papírt kértek, és írtak nekünk egy képeslapot, hogy bátorítsanak minket.

Egy fagylaltárus annyira meghatódott az egész látványától, hogy elkezdett minket hívni, hogy ajándékozzon nekünk fagylaltot. Hiába néztek ki a fagylaltok isteninek, páran odamentünk, és megpróbáltuk megköszönni a kedvességét, majd visszautasítani az ajánlatot. Mivel nem egyezett bele, Jay megpróbálta a klasszikus indiai stílust: " accha, agli baar pakka." (Legközelebb biztosan elfogadjuk.) De a nagybácsi leckét adott nekünk a meggyőző kedvességből. Behívta a blöffünket, és olyan volt, mint a koi tum log, legközelebb nahi aane waale ho. Chalo abhi lo.

Na, ekkor olvadtunk el. :) Úgy értem, hogy lehet nemet mondani egy ilyen szerető ajándékra? Hogy emlékezzünk a szeretetre, arra kértük, hogy ne tépjen fel egy csomagot mindegyikünknek, hanem adjon nekünk csak egy pohár fagylaltot áldásként. És aztán mindannyian osztozunk abból a pohárból. :)

Teljesen természetes, hogy amikor elkezdtük ezt a gyakorlatot, mindannyian kissé aggódtunk, egy kicsit féltünk. Néhányan még kissé cinikusnak is tűntek. Úgy értem, egyikünk sem próbált még ilyesmit bevásárlóközpont előtt. De ezután az egyik cinikus teljesen más energiával jött, és azt mondta, hogy még soha nem látott ilyet – látni, hogy egy idegent a szeretet ereje mozgat meg, és ezt soha életében nem fogja elfelejteni.

És rengeteg más hullámzás! Itt megtekinthet egy videókollázst az elvonulásról.